Harry Styles
-Biztos, hogy ezt akarod?-nézett rám Gemma, miközben idegesen dobáltam a cuccaimat a bőröndömbe.
-Nem bírom tovább, Gemma! Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Csak néhány hétről van szó. Ki kell szellőztetnem a fejem.-motyogtam halkan. Egy perccel sem akartam tovább maradni, abban az átkozott hotelben. Magányra és csendre vágytam. Távol a hírnévtől és a rajongóktól.
-És mégis hova akarsz menni? És hogyan? Ha kimész több ezer sikítozó lány fog a nyakadba ugrani. Az ajtón sem tudnál kimenni, nemhogy kiérj az állomásra.-pattant föl, hitetlenül rázogatva a fejét.
-Igen, ezért fogod lefoglalni őket, míg én kisurranok a hátsó ajtón.-vigyorogtam rá, ujjaimmal a lábaimat utánozva, ahogy szép óvatosan lépkednek a vészkijárat felé.
-Nem! Nem veszek részt az őrült kis tervedben, csak azért mert pillanatnyi agymenésed támadt. Ha tini lányok hada közt el is vergődsz a vonatig, mindenki tudni fogja hova mentél és mire te odaérsz, megoszthatod magányod az addigra milliós tömeggel.-fakadt ki kíméletlenül.
Elővettem a lehető legártatlanabb kisfiús mosolyomat és nagy bociszemekkel vizslattam a nővérem, dühtől füstölgő arcát. Szemeit összehúzva keményen állta tekintetem, arcvonásai egyre csak enyhültek, visszakapta normális bőrszínét, majd nagyot sóhajtott és szemforgatva tárta ki nekem az ajtót.
-Menj mielőtt meggondolom magam! És jössz nekem eggyel öcsikém!-hesegetett kifelé.-Ja és ne lepődj meg, ha az újságok megírják, hogy még mindig plüssmacival alszol!-kiáltotta utánam szórakozottan.
A folyosó végéről visszafordulva széttártam a karomat, és kacsintva válaszoltam, hogy „Csak nyugodtan!”. A mázsás súlyú bőröndömet magam után ráncigálva, sietve battyogtam a lift irányába, és idegesen kezdtem el nyomkodni a hívógombját. Zakatoló szívvel pásztáztam magam mögött hagyott, utat, majd mikor a sípoló hang jelezte, hogy megérkezett a fuvarom, oda sem nézve indultam befelé, de megállítottak. Felpillantva Niall kérdő tekintetével kellett megbirkóznom.
-Hova-hova Hazz?-vonta föl a szemöldökét a poggyászomat méregetve. Válaszra nyitottam, a számat, de nem jutott eszembe semmi elfogadható magyarázat.
-Ugye nem megint vásárolni mész? Mond, hogy nem! Mindek neked ennyi ruha, basszus? Ráadásul bőrönddel? Ha így folytatod, elherdálod minden vagyonunkat, öreg! - szerencsémre nem Niall a csapat agya, így még magyarázkodnom sem kellet, csak röhögve megvontam a vállamat.
-Elnézést, megy valamelyik járat valami kisvárosba vagy esetleg faluba?-tettem föl a kérdésem a pult mögött álló, idősödő néninek. Hál’ Istennek nem ismert fel.
-Tíz perc múlva indul egy Paignton-ba a hetesről.-kattintgatott az egérrel, a monitort szuggerálva.
-Tökéletes. Köszönöm szépen!-bólintottam lelkesen. Megvártam, míg ad egy jegyet, intettem neki és elindultam megkeresni a 7-es megállót. Mivel épp a 20-asnál álltam, így feltételeztem, hogy visszafelé kell mennem.
-Arra találja meg, uram!-szólt utánam az előbbi hölgy, a helyes irányt mutatva.
Megfordultam, ismét megköszöntem a segítséget és szaporán igyekeztem, most már jó felé. Levágtam magam a 7-es megállót jelző tábla alatti padra, előhalásztam a telefonomat és dobtam egy gyors SMS-t Gemmának. „Kösz nővérkém, majd meghálálom. Ui.: Szállj le Cheesey-ről , oké? :D H.xx” Rajtam kívül senki sem volt ott. Végre egyedül lehettem. Távol a rajongóktól, a sajtóktól, és srácoktól. Valószínűleg 1-2 nap alatt veszik észre, hogy eltűntem. Bár, ha ügyes vagyok –és köztudott, hogy az vagyok- pár megnyugtató hívással, SMS-sel és Gemmával, talán több is lesz, mire rájönnek. Senki nem tudja, hova megyek, még a bűntárs nővérem se. Tulajdonképpen én magam sem tudom, hol is van az a Paignton. Remélhetőleg ott sosem keresnének. Gondolatmenetemet, a vonta hangos, csikorgó fékezése szakította meg. Lehajtott fejjel, legelöl szálltam fel, átnyújtottam a jegyet, amit a kalauz unottan ki is lyukasztott és tovább engedett. Nem lepődtem meg, hogy minden hely üres volt, lepattantam egy ablak melletti székre, és a jegyemet nézegettem. Miféle kalauz használ még mindig lyukasztót? Bár, a Gotta be you forgatásán kívül, utoljára akkor voltam vonaton, mikor az általánosban kirándulni mentünk. Milyen messze lehet az a város? Felálltam és a kalauz mellé sétáltam.
-Milyen messze van Paignton, uram?-dőltem neki a fülkéjének.
-Három és fél óra.-dörmögte haragosan.
-Bocs, hogy megkérdeztem.-morogtam vissza, mit egy dühös pillantással díjazott. Inkább befogtam, és lehuppantam a korábbi helyemre. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, ami most a legkevésbé hiányzott. Nagyot sóhajtva kaptam elő, majd megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy csak Gemma az.
-Szia Gem. Mizújs?-szóltam bele semleges hangszínen.
-Harry Styles, sokkal jössz nekem.-kezdte köszönés nélkül.
-Mi történt?-kérdeztem nevetve.
-Az egyik érthetetlen okból pasi rajongód, ráugrott a hátamra és majdnem letépte a fülem.-nyöszörögte fájdalmasan. Ez kész. Jóízűen felnevettem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni a röhögést, amit a kalauz bácsi egy újabb szúrós pillantással díjazott. Kéjesen, szempilla rebegtetve integettem neki, mire felmordult, és inkább vezetett tovább.
-Föld hívja Harry-t! Ott vagy még?-ordított a félfüles testvérem.
-Menj el orvoshoz, Gem. Szerintem komoly halláskárosodást szenvedtél.-tettem komolyságot, de ismét kitört belőlem a nevetés.
-Ne merészelj nevetni! Egyébként hol vagy?-váltott témát.
-Vonaton.-feleltem lazán, és hátradőltem a székemen.
-Azt gondoltam Einstein, de hova mész?-sóhajtotta fáradtan. Nem húztam tovább, így is eléggé kivan szegény miattam.
-Nem mondom meg, mert elkotyogod. A srácok se perc alatt kiszednék belőled. Majd veszek egy eldobható mobilt, és azon hívlak, különben még lenyomozzák.-suttogtam , nehogy a kedves kalauz bácsika még rájöjjön, ki vagyok és beköpjön. Kinézném belőle, hogy szép summáért kitálalna. Talán még ingyen is.
-Okos. Most megleptél öcsi. Na, jó utat, én megyek és lejegelem a fülem.-dicsért meg és egyben oltott is le.
-Szia.-nyomtam ki mosolyogva. Elővettem a fülest a táskámból és a Summer Love-ot hallgatva visszagondoltam azokra az időkre mikor még csak hobbiból zenéltem. Tudtam, hogy egy nap sikeres énekes leszek. De arra nem gondoltam, hogy ez mivel jár.
Piper Howard
A könyvtár teraszán ücsörögtem. Minden olyan nyugodt és csendes. Az emberek játak-keltek, én pedig csak néztem őket. Volt, aki rám mosolyodott és volt, aki szúrós szemekkel jutalmazott. A Rose-tól kapott nyakláncomat markolásztam, mikor Parker, a nagybátyám lépett mellém. Helyet fogalt mellettem és mosolyogva figyelt.
-Tudod, Piper nagyon hasonlítasz édesanyádra.-jegyezte meg kedvesen.-De a szemed az apádé.
-Igen, tudom. Örököltem tőlük egy-két dolgot, de ettől még nem hasonlítok rájuk. Sosem akartam.-mondtam szárazon, mire az a nagy mosoly lehervadt az arcáról.
-Nem voltak rossz emberek, lányom. Csak nagyon elfoglaltak. Ennek ellenére, mindig szerettek téged.-rázogatta a fejét szomorúan. Hangjában érződött a sajnálat.
-Ezért nem kell sajnálnod. Ha annyira szerettek volna, vagy csak egy kicsit is érdekeltem volna őket, nem mondtak volna le rólam ilyen könnyen. Mindig veled éltem, te vagy a családom. Másnak még ennyi sem jut. Azokat kell sajnálni, nem engem.-hajtottam a fejem a vállára, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Felsóhajtott.
-Ettől még nem pótolhatom a szüleidet.-simította meg a hajamat. Éreztem, hogy csalódott és megtört.
-Mégis megtetted. Nem hiányolom őket. Voltak, de már nincsenek. Tőled mindent megkaptam. Az apai szigortól kezdve az anyai törődésig.-emeltem fel a fejem, most őszintén rámosolyogtam és puszit nyomtam az arcára.
-Mindig tudod, mit kell mondani.-hangja újra élettel teli és boldog volt. Újra visszahajtottam a fejem a vállára, ő pedig szorosan átölelt. Behunytam a szemem és visszaöleltem. Elengedett, felállt, és visszament a könyvtárba. Egy kapucnis alak emelkedett fel a semmiből. Felsétált a lépcsőn és felém pillantott.
-Jó estét! Nyitva van még a könyvtár?-köszöntött illedelmesen, kaján mosollyal az arcán. Figyelmen kívül hagyva a modorát, bólintottam, felkaptam a mellettem lévő széken heverő könyvet, és olvasni kezdtem.
-Te itt dolgozol?-tett egy lépést előre.
Megráztam a fejem.
-A bácsikámé az épület.-feletem, miközben lapoztam egyet.
-Akkor ismered a járást. Esetleg tudnál nekem segíteni?-kérdezte kedves hangon.
Először kapásból rá akartam vágni, hogy nem, már nyitottam is a szám, hogy kimondjam, de végül nem tettem. Parker bácsi valószínűleg pihen, és ha nem-et mondok, akkor valószínűleg őt kelti fel, hogy segítsen. Így hát unottan felálltam és intettem, hogy menjen csak be. Bólintott, majd mosolyogva bekullogott. Zsebre dugott kézzel követtem. Végignézett a hosszú sorokon, majd eltorzult arccal felém fordult.
-Jó sok könyv. Hogy lehet itt megtalálni bármit is?-lépett beljebb, majd megtorpant. Nem tudta merre is menjen.
-Mit keresel?-indultam el a sorok közé, hátha megtalálja, amit akar, és gyorsan megszabadulok tőle.
-Konkrétan nem tudom.-vonta meg a vállát szórakozottan.
-Nézz szét, és szólj, ha választottál.-mondtam zavartan és szerettem volna megnézni a bácsikámat, aki mivel nem volt a pultban, így gondoltam, hogy bevonult a szobájába.
-Megmutatnád merre vannak a krimik?-kérdezte, pont mikor megfordultam és indulni készültem. Sóhajtozva néztem újra felé, de most sokkal közelebb állt hozzám, mint az előbb. Felvont szemöldökkel elléptem tőle, mire ő csak mosolygott.-Na, akkor megmutatod?-tárta szét a karját ártatlanul.
Harry Styles
Azt hittem már sose érkezünk meg. Három és fél óra alatt kábé 20-szor hallgattam meg a zenelistámat és cserélhetem is le, mert lassan már a saját számainktól is undorodni fogok. Hatalmasat sóhajtva álltam fel a hosszútávon kib*szott kényelmetlen székemről. Minden tagom zsibbadt, a fejem hasogatott.
-Viszlát, uram! További kellemes napot!-vigyorogtam rá jó haveromra, a drága kalauz bácsira. Felhördült, mire sietve lepattantam a vonatról, még utoljára intettem az újdonsül pajtimnak és megindultam Paignton felé. Kisebb és szebb, mint gondoltam. Ahogy egyre bentebb haladtam a városban, megpillantottam az óceánt. Meglepődtem, nem tudtam, hogy ez egy kikötőváros. Bár, igazából néhány órája még a létezéséről sem tudtam. De legalább nem fogok unatkozni. Felszedek egy csajt és kieresztem a gőzt. Viszont először is szállást kell találnom. Inkább a város szélén, nehogy valaki felismerjen. Jobb félni, mint megijedni. Fáradtan kullogtam végig az utcákon, a kapucnimat a biztonság kedvéért a fejemen tartottam. Senki még csak felém sem nézett, ami megkönnyebbüléssel töltött el. Nem akartam buszozni és nem is láttam egy megállót sem, taxit pedig nem tudtam hívni, míg nem veszek valami eldobható telót, ezért maradt a gyaloglás. Hosszú, hosszú gyaloglás. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg elértem a határt. Kifulladva rogytam le egy könyvtár terasza elé. Lihegve fújtam felfelé a szemembe lógó tincseimet, mikor nyílt a mögöttem lévő ajtó. Nem álltam fel, csak némán hallgattam. Léptekre lettem figyelmes, majd egy hangos nyikorgás, és egy nagy sóhaj. A fejem a térdemre hajtottam, még mindig nem mozdultam. Újabb léptek közeledtek, egy újabb csikorgás, majd csend.
-Tudod, Piper nagyon hasonlítasz édesanyádra.-szólalt meg valaki. Tehát egy lány és az apja.-De a szemed az apádé.-szólalt meg újra. Tehát mégsem az apukája.
-Igen, tudom. Örököltem tőlük egy-két dolgot, de ettől még nem hasonlítok rájuk. Sosem akartam.-szólalt meg a lány is lágy, bársonyosan simogató hangon.
- Nem voltak rossz emberek, lányom. Csak nagyon elfoglaltak. Ennek ellenére, mindig szerettek téged.-mondta a férfi.
-Ezért nem kell sajnálnod. Ha annyira szerettek volna, vagy csak egy kicsit is érdekeltem volna őket, nem mondtak volna le rólam ilyen könnyen. Mindig veled éltem, te vagy a családom. Másnak még ennyi sem jut. Azokat kell sajnálni, nem engem.-szóval a nevelőapja. De ismerte a lány szüleit, tehát lehet a rokona.
-Ettől még nem pótolhatom a szüleidet.
-Mégis megtetted. Nem hiányolom őket. Voltak, de már nincsenek. Tőled mindent megkaptam. Az apai szigortól kezdve az anyai törődésig.-nem kellett látnom, ahhoz, hogy tudjam, mosolyog.
-Mindig tudod, mit kell mondani.-mostmár mindketten mosolyognak, ami engem is erre késztetett. Valaki visszament. Reménykedtem, hogy a férfi az, mert mindenképp meg kell ismernem azt a lányt. Felálltam, és megfordultam. Gyönyörű volt. Vörös haja lágyan csillogott a lemenő nap fényében, barna szeme sugárzott az ártatlanságtól. Felsétáltam a lépcsőn, majd megálltam mellette.
-Jó estét! Nyitva van még a könyvtár?-próbáltam a lehető legjobb benyomást kelteni. Könnyű préda lesz. Bólintott, maga mellé nyúlt, és meglepetésemre ...olvasni kezdett.
-Te itt dolgozol?-léptem közelebb. Csak a fejét rázta.
-A bácsikámé az épület.-lapozott egyet a könyvében. Még csak rám sem nézett.
-Akkor ismered a járást. Esetleg tudnál nekem segíteni?-folytattam tovább kedvesen.
Válaszra nyitotta a száját, de végül lenyelte, amit akart. Feltápászkodott és az ajtó felé intett. Bólintottam és mosolyogva beléptem a könyvtárba. Ijedten néztem végig a kígyózó sorokon, rengeteg könyv volt. Mindenütt.
-Jó sok könyv. Hogy lehet itt megtalálni bármit is?-indultam meg újra, majd mégis megálltam. De mégis merre?
-Mit keresel?-lépdelt el mellettem és a polcok közé vetette magát. Utána sandítottam.
-Konkrétan nem tudom.-vontam meg a vállam. Majdnem rávágtam, hogy téged. Soha életemben nem olvastam el egy könyvet sem, de ezért a lányért, talán még azt is megtenném.
-Nézz szét, és szólj, ha választottál.-kezdett zavarba jönni. Csak nem tudtam, hogy jó értelemben-e. Megfordult és menni készült.
-Megmutatnád merre vannak a krimik?-kérdeztem hirtelen. Közelebb totyogtam hozzá. Mikor újra megfordult, már sokkal közelebb álltam. Felvont szemöldökkel hátrált el tőlem. Talán mégsem lesz olyan könnyű elcsábítani, makacsnak tűnik. Rámosolyogtam. –Na, akkor megmutatod?-tártam szét a karom. Bólinott, majd egy másik sorhoz vezetett.